2011-03-04/ 18:43 (magyar idő szerint)

Fáradt vagyok. Az üléstől már mindenem fáj. Már nem is érzem az idő múlását. Fogalmunk nincs, mennyi van még hátra, bár ki lehetne számolni, de nincs már ehhez se kedvem. Agyi kapacitásomat az előbbi mondat színesen és érdekesen reprezentálja. Mivel délben szálltunk fel Düsseldorfban, ezért a hetedik órában járunk. OOOOOOOOOO YEEEEEEEEEEEEEEEES!!!

Természetesen késve indult a reggeli gépünk Budapestről. Ezért a háromnegyed órás átszállási időnk 10 percre csökkent. A düsseldorfi reptérből csak egy – lassan írom – Media Markt-os automatát láttunk, bár az még futás közben is nagyon vicces volt. Több ellenőrző ponton is átrohantunk, a legfontosabb papírjaimat valami íkúbajnok repteres nő kiszórta a földre azzal a felkiáltással, hogy ez mi! Ha nem éppen a csatlakozás után futottunk volna, talán még viccesnek is találtam volna, de így e hölgyemény nem lopta be magát a szívembe.

Drukkoltak nekünk a Lufis csajok, hogy érjük el a csatlakozó járatot Chicago felé, ami szerencsére sikerült. Most éppen azon jár az eszem, ha nekünk, akiknek csak pár száz métert kellett megtennünk, és így is csak épphogy értük el a gépet, akkor a csomagjaink vajon sikerrel jártak? Ez legyen meglepetés….

Na de mesélek a jó dolgokról is. Ez a Lufthansa nem rossz légitársaság. A Bp-Düsseldorf útról nem szeretnék hosszan nyilatkozni, mert egy csöppnyi géppel mentünk, ami több volt, mint nyomasztó és csak idegeskedtünk a csatlakozás miatt. A Düsseldorf-Chicago járat már sokkal izgalmasabb. Az irdatlan hosszú utat (6800 km, 8:51 perc menetidő) minél elviselhetőbbé kívánják tenni, és még fáradtságom ellenére is kijelenthetem, hogy egészen jól csinálják. 2*4*2 ülések vannak, tehát el tudjátok képzelni, hogy a gép nem kicsi. Még egy férfi is kényelmesen elfér, okos ülésválasztásomnak köszönhetően pedig, nekünk még nagyobb helyünk van. Kaptunk igazi, fincsi űrkaját. Én bolognai spagettit választottam, amihez salit, meg sajtot is kaptam. Sajnos nem készült róla kép, mert a stuard a székhez szegezett az ebéddel, és ha már egyszer eléd tették, kb. mozdulni sem tudsz.

Igen hasznos gedgit-nek bizonyul a saját TV. Konkrétan az elmúlt 7 órát szinte végigtévéztem, így sokkal jobban telik az idő. Az a pláne, hogy nem akármilyen filmeket találtam meg a kis Lufis rendszerben. The King’s Speech-el kezdtem a mozi délutánt, majd folytattam a már régóta vadászott Jane’s Journey-vel. Ez egy MUST! Jane Godall munkásságáról szól, kicsiknek-nagyoknak egyaránt ajánlom! A gondolkodásomra hatalmas hatást gyakorolt ez a hölgy még a gimis éveim elején. Bátyám akkor még az ELTE biológus szak padjait koptatta. Általa szereztem tudomást arról, hogy ez a kivételes ember megtisztel minket, magyarokat, és egy rövid előadásra ellátogat hozzánk. Éppen akkor jutottam el angolból arra a szintre, hogy megértettem kb. mindent, amit mondtak nekem, így első kézből szívhattam magamba azt a világfelfogást, amit Jane Godall képvisel. Emlékszem, hogy csak ott ültem, teljes sokkban, ahogy hallgattam ezt a kivételes embert és éreztem, hogy hatással lesz a későbbi gondolkodásomra. Húúú nagyon elkanyarodtam, de remélem felkeltettem néhány ember érdeklődését és meg fogjátok nézni legalább a filmet.

Végül The Alaska Experiment című sorozatból néztem meg egy részt. Ez nagyon nekem való!

Csak az izgalom fokozása kedvéért kitöltöttük a papírokat (el is rontottunk, úgyhogy újat kellett kérni), amik szükségesek, ha az ember az Államok területén landol. Ezeket is el fogják kérni a bevándorlási bácsik (van rendes nevük is, de az félelmetesen hangzik), a többi tonna engedélyünkkel. Nospa készlettel kellett volna jönnöm, mert így konkrétan egész nap fáj a hasam. Valami miatt mindig kell izgulni. Vagy lekéssük a csatlakozást, vagy a csomagunk nem lesz meg, vagy rosszul töltöttünk ki valamit, vagy kiszórják az ember legfontosabb papírjait, vagy maga hagyja el őket. Vagy az ügyesebb csajok (lásd Barbi) széttépik a farmerjuk sliccét, amit többet nem lehet rendbe hozni, és ha nem gondoltak volna arra, hogy a kézipoggyászba berakjanak még egy nadrágot (szerencsére ismeri magát és van önkritikája), akkor mindössze 20 órán, egy kontinensen és az Atlanti óceánon át járkálhatott volna lehúzott sliccel.

Azt hiszem, megnézek még egy filmet, aztán csak megérkezünk.

Otthoni idő szerint este 11 van. Chicago-ban délután 4 van. Leszálltunk. Szakad az eső. Tiszta zombi vagyok már. Az elején még tudtam követni, hogy melyik ellenőrzésnél tartunk, de a végére már elvesztettem a fonalat. Amint leszálltunk be kellett állni egy nagyon hosszú sorba, ahol a US customer-ek vártak sok-sok szeretettel. Ott ellenőrizték a papírokat és annyit kérdezett tőlem, hogy: What do you do in the US? Levette az újlenyomatot, csinált egy képet, pecsételgetett, aztán utamra engedett. Ezután megkerestük a csomagunkat, mert azt ki kellett hozni. Azzal együtt mentünk valami átvilágításra. Karinától elvettek 2 almát, meg 1 citromot. Elvileg semmilyen kaját nem lehet behozni, de gyümölcsöt meg pláne nem. Az én táskámban láttak valamit, ezért udvariasan megkérdezte, hogy kinyithatja-e. Szerintetek ez igazi kérdés volt? J

Miután áttúrt mindent, továbbengedett. Majd újra leadtuk a csomagot, remélhetőleg jó helyre. :D Ezután már láttunk is valamit, pl. rögtön egy McDonald’s-ot… Átmetróztunk a Zone 2-ba vonattal, majd beálltunk valami irdatlan hosszú sorba. Ott megint levetkőztettek, ellenőrzés, cipőlevétel, aztán nagy nehezen végre a gépünk közelébe jutottunk. Én is elmehettem mosdóba és vettem $3-ért egy vizet. Sose nem volt még ilyen jó egy víz. :D Karina épp’ WIFI-t keres. Én regenerálódok, és nektek írok.

2 óra múlva indulunk tovább. A fáradtságtól, elcsigázottságtól eltekintve minden rendben van. Megvan mindenünk, nem késtünk le még egy gépet se, és beengedtek az Államokban. Most kezdem csak felfogni hol is vagyok. Az Amerikai Egyesült Államokban. Azért ez nem semmi. J Életemben először (közigazgatásilag is) másik földrészen vagyok.